Elhunyt Hagyó József

„Életének 83. évében, 2015. február 6-án elhunyt Hagyó József atya, a Jézus Kistestvérei férfi kongregáció (PFJ) tagja. … Temetése 28-án (szo) 14 órakor lesz templomunkban (Józsefváros, Szent József templom). Dr. Erdő Péter bíboros, prímás, érsek mondja a szentmisét és Balás Béla kaposvári püspök mondja a beszédet.”[1]

 

HAGYÓ JÓZSEF (1932–2015)[2]

 

 

Szültetett Jászberényben 1932. március 18. Pappá szentelték 1955. június 19-én Esztergomban.

1955–1956. Budapest Bakács téri plébánián káplán.

1956–1958. Budapest Törökőr plébánián káplán.

1958–1961. Esztergomban a vízivárosi plébánián hitoktató.

1961-től egyházi szolgálaton kívül van. [3]

 

 

Jászberényben született, de a családja Budakeszire, majd Ferencvárosba költözött.

A regnumi atyák elleni első perben (három per volt: 1961, 1965, és 1971-ben) kezdetben csak tanúként hallgatták ki, „de a tárgyalás végén, a paptársaira kiszabott ítélet kihirdetésekor őt is letartóztatták, és államrend megdöntésére irányuló összeesküvéssel vádolták. Kétéves börtönbüntetést kapott, ebből 20 hónapot töltött le, és 1963 tavaszán – a vele ugyanabban a perben szereplő paptársaival együtt – amnesztiával szabadult. Szabadságvesztését a Markó utcában, Márianosztrán és a Gyűjtőfogházban töltötte.”

A második letartóztatásáról így vall: „… 1964. december 8-án tartóztattak le…Máriaremetéről tértem éppen haza. A templomon kívül ünnepeltük a Regnum legnagyobb ünnepét. A Fő utcába vittek, majd a katonai börtönrészre, innen a Gyűjtőbe. Ezúttal államellenes szervezkedéssel vádoltak. Sohasem kaptunk a kezünkbe írásos ítéletet, ezért a dátumok, sőt saját büntetéseim is elég bizonytalan adatokat jeleznek.

Második büntetésem 1964. december 8-tól 1968. május 1-ig tartott. Ez már összevont ítélet eredménye volt. Ekkor valamiféle kedvezménnyel szabadultam (talán negyed kedvezménnyel.) 1968-ban egyedül szabadultam. Szabadulásom után dolgozni kezdtem, azóta fizikai munkát végzek. Akkor kényszerből – ma önként választom ezt az életformát.

Az ellene felhozott vád: „A vádlott, már létrejötte óta szembeáll a népi demokratikus rendszerünkkel…. A vádlott rendszeresen tájékoztatta dr. Werner Alajost az illegális szervezet tevékenységéről. A vádlott megbízta Keglevich István vádlott-társát, hogy a nyugati rádiók magyar adásait vegye magnószalagra, és azt az összejöveteleken ismertesse. Hagyó József az Örökimádás templomban maga is foglalkozott az énekkarral és ministráns fiatalokkal…stb”

Hagyó József 1961-től van hivatalos egyházi szolgálaton kívül. A börtönévek után, 1972-ben letette a Jézus Kistestvéreinek Szeretetközösségében az első, majd 1980-ban az örök fogadalmat. Magyarországon máig ő a közösség egyedüli férfitagja. Mély kapcsolat fűzi a Hit és Fény mozgalomhoz. …

Hagyó atya Biatorbágyon a SZIGET Rehabilitációs Kisszövetkezet keretein belül egy olyan műhelyben dolgozik, ahol értelmi fogyatékosok és segítő jó barátaik kerámia és egyszerű szövőmunkát végeznek. Erről a szolgálatról így vall:” a mozgalomban értelmi fogyatékos barátainkkal, szüleikkel és fiatalokkal éljük meg keresztény életünket.”[4]

Hagyó József ma a biatorbágyi Boldog Gizella Idősek Otthonában él.

Hagyó Józsefet felkereste Fekete Ágnes, a Tebenned bízunk eleinktől fogva riportere, a részlet a vele készült anyagból való:

„Fekete Ágnes: Az egyetemes imahét kapcsán eszembe jutott egy kedves régi barátom, ismerősöm, akivel annyi ökumenikus istentiszteletet tartottuk 10-20 éve. Meglátogattam a biatorbágyi Boldog Gizella Idősek Otthonában Hagyó Józsefet, aki sérült, akadályozott emberekkel foglalkozott és foglalkozik. A francia Jean Vanier alapította a Bárka és a Hit és Fény közösségeket. Ez utóbbiban tevékenykedett ő évtizedekig. Számomra nagyon megkapó az, ahogy ő az élete minden szakaszában, így most egy idősek otthonában is megtalálja a jót, a szolgálat lehetőségét. Elmondja majd, miként lépett be a Jézus Kistestvérei Szerzetesi Közösségbe, és lett annak egyetlen magyarországi tagja. Életéről, ökumenikus gondolkodásáról mesél most.

Fekete Ágnes: Elmeséled azt, hogy hogyan lettél Kistestvér és hogy mit jelent ez?

Hagyó József: Esztergomban szenteltek és előtte már gimnazista meg kispap koromban szoros kapcsolatban voltam a Regnummal. Az olyan természetes volt, hogy amikor fölszentelnek, a Regnumi atyák közé tartozom. Így is kezdődött a papi szolgálatom különböző helyeken. 1956 után nem voltak szabadok a bíróságok, de 1962-ben már ráértek, és elkezdődtek az egyházakra koncentrálódó perek. Akkor begyűjtöttek minket, mert nekik roppant kellemetlen volt, hogy itt van egy keresztény közösség, amelyik nem szerzetes közösség, meg nem is az egyházmegye szervezete, mégis él és az ifjúsággal foglalkozik. Szerették volna befullasztani. Megrendeztek egy csúcspert, 1962-ben kaptam két évet. 1963-ban amnesztia volt és hazaengedtek. Hazajöttünk és csináltuk tovább, majd 1964-ben újra adtak hozzá, bőkezűbben. Akkor 1968-ig benn voltam a börtönben. Együtt dolgoztunk papok, egy cipészműhelyben. Volt köztünk egy piarista, Lénárd Ödön, aki egyszer azt mondta nekem, "Te, Jóska! Te nem sokára szabadulsz. - Ő még maradt. - Nem lenne rossz, ha ilyen életformát választanál! Te találsz utat az emberekhez, meg szót értesz a többi rabbal is. Ha hazamész, dolgozni fogsz, valószínűleg úgyse kapsz beosztást." Ez nagyon szimpatikus volt nekem, mert gyerekkoromban a Ferencvárosban laktunk és ott volt a centruma egy katolikus munkásmozgalomnak, és nekem csupa ilyen barátom volt. Akkor kezdtem megismerni Foucauld atyát meg a közösség lelkiségét.

Fekete Ágnes: Kijöttél a börtönből és nem kaptál papi munkát?

Hagyó József: Nem is kértem. Először, amikor 1963-ban amnesztiával szabadultam, nem kaptam. Aztán amikor egyedül szabadultam, már rafináltabbak voltak és azt gondolták, hogy ha egy pap egy békepap plébánosnak a felügyelete alá kerül, akkor azt könnyebben lehet ellenőrizni. Eldöntöttem, hogy nem kérek plébániai beosztást. Pedig mondták, hogy itt a nagy lehetőség, és mi szerzünk magának helyet. De én erre azt válaszoltam, hogy ne szerezzenek nekem, én dolgozni fogok és úgy élem a papi életemet tovább. Ettől kezdve nekem magukhoz nincsen semmi közöm. Az Egyházügyi Hivatal a szervezett egyházzal foglalkozik. Ezek után azt mondták, hogy legalább azt engedjem, hogy ők szerezzenek nekem munkahelyet. Én erre is nemet mondtam. Én akartam magamnak munkahelyet találni. El is kerültem hamarosan a Takarító Vállalathoz rovar- és rágcsálóirtónak. Tizenkét évig azt csináltam. Biztos, hogy ők nem ilyen munkát akartak nekem, mert teljesen ellenőrizhetetlenné váltam. Mindennap máshol dolgoztam. Néha az utcán láttam, hogy egy-egy gyanús alak vagy egy autó követ, de ez biztos nagy gondot jelentett nekik. Ugyanis bemenni egy munkahelyre információt szerezni az egyszerűbb dolog. Elszakadtam az egyházmegyétől is.

Belülről már kistestvérként éltem. Albérletben laktam. Legalább húsz albérletem volt, mert praktikus volt mindig változtatni. És dolgoztam, mindig valami egyszerű munkát.  Az albérletet mindig úgy választottam, hogy lehetőleg egy keresztény családnál legyen és el tudják fogadni azt, hogy az én szobám egyik sarka az egy imasarok, ahol miséztem, ahová vissza tudtam vonulni. A prior azt mondta, hogy minden téren megfelelek, talán csak a szegényekkel való közvetlen kapcsolat hiányzik, ezért kezdjek el keresni egy csoportot vagy réteget, akik a társadalom peremén vannak vagy valami miatt távol kerültek Istentől. Jézus kistestvéreinek ez a kifejezett hivatása. Lehetőleg egy ilyen környezetet kell választani. Akkor még nem volt Hit és Fény meg Bárka, de Bogyai Máriáék már akkor nyaraltattak, és rajta keresztül tudtam a sérültek világával kapcsolatot találni, és megalakult a Bárka. Bár a Hit és Fénynek nincsenek otthonai, sérült otthonok meg műhelyek, mégis néhány segítővel összekapaszkodtunk, hogy úgyis kell valahol dolgozni. Miért ne dolgozzunk a sérültekkel. És akkor elindultunk. Egy ilyen dolgot úgy kell kezdeni, hogy először a segítő csapat álljon össze! Itt nyaraltattunk egyszer a biai plébánián, és így már voltak személyes kapcsolataink. Most már huszonkét év telt el Torbágyon. A Műhelyben különböző munkákat próbáltunk ki és végül a kerámiánál kötöttünk ki. Ez az otthon tíz évvel ezelőtt épült.

Beköltöztem. Ez kiegészíti az életemet. Az életem egyik fontos bázisa a sérültek világa, de a másik - egyre inkább - az öregek. Megöregedni az öregek között. Próbáltam betáplálni az emberekbe, hogy én ennek a háznak nem a lelkipásztora vagyok, hanem az egyik lakója. Természetesen pap vagyok, és mindig rendelkezésre állok, de nem fogom itt rendezni az öregek lelki életét. Bármilyen kéréssel jönnek hozzám, segítek. Eleinte még nem volt karbantartás, és ha egy fogó kellett vagy más szerszámra volt szükség, szívesen segítettem. De ha valaki úgy érzi, hogy elérkezett a végső stádiumba, akár éjszaka is megyek hozzá. Ilyen szempontból nagyon a helyemen érzem magam. Azt mondogatom a paptársaimnak, hogy ne papi otthonba menjetek be öregségetekre, hanem egy szociális otthonba, vagy alapítványiba, mert ott papok tudtok lenni, amíg szuszogtok. Szinte missziós feladatnak tartom, hogy betegek a betegek között. Ahogy az ember viseli a betegséget, vagy éppen a gyengeségeit. Az is a szolgálat része, ahogy együtt van a többiekkel.

Mindenből, mindig a legjobbat akartam kihozni. Mindig jött az üzenet. Nem én találtam ki ezeket az életembe, az biztos. Egyszerűen jöttek, megkérdeztek, válaszoltam. Nagyon szürke hétköznapi események. Azért tartom fontosnak a Műhelyben való jelenlétemet is, egyszerűen csak ott lenni, órákat velük tölteni. Bár nem csinálok ott semmi extra dolgot, nem én vezetem, sőt most már nem is vagyok alkalmazva. Itt sem alakulnak olyan nagy emberi kapcsolataim, de amikor elmegyek a kint ülő tolókocsis nénik, bácsik között, akkor odaköszönök nekik, egy-két szóra megállok, ami látszólag semmi, közben meg látom, hogy nagyon várják.”[5]

 

 

---