Elnöki köszöntő

15 éves a KÉSZ

KÉSZ országos céljai

Jászság és Jászberény

Helyi csoport története

Szent Rozália díjasok

A honlap támogatója:
HUM-KÉSZ pályázat

Katona Katalin: Gondolni egyet

Gondolni egyet…

Jászberényből Nagykáta irányába 10 km-t haladva a 31-es műúton, a hajtai kápolna után balra fordulva – a Tábi-délőn – 2 km földúton elérjük az útkereszteződésnél álló emlékművet. (1. kép)

Óvatos emberek csak így emlegetik: tőtevényi emlékmű. Az egykori általános iskolámhoz – ma Erdei Vendégház – tartozó pedagógusföld sarkán áll ez az emlékmű. Mint ide járó tanyasi gyerek, nekem ez sokáig „útjelző kő” volt. Kamaszkoromban kezdtem rájönni, hogy a fűvel benőtt dombocskán az I. világháború áldozatainak állítottak emléket valamikor.

A szocializmus fénykorában voltak, akik ezt „Szebb jövőt” emlékműnek nevezték. Ez mindig olyan beszédkörnyezetben hangzott el, ahol erősen érződött, hogy erről nem ajánlatos beszélni. A rendszerváltás után a gondos kezek munkájának köszönhetően a környéke megszabadult az évtizedes „elnyomatástól”, alsó része a rákent vakolattól megvékonyodhatott. Láthatóvá vált a „Szebb jövőt” felirat. Nem volt már nehéz rájönnöm a mondat politikai oldalára, miért kellett ezt évtizedeken át malterral kenegetni.

Kezdetben értetlenül tapasztaltam, hogy a környék idős emberei miért nem beszélnek nekem az emlékmű történetéről, a feliratról. Nekik vannak háborús emlékeik, emlékeznek a kuláküldözésre, a téeszesítésre, a rendszerváltásra. A változó politikai élet megtanította őket, hogy a „kényes kérdésekben” jobb a hallgatás. Idős koruk előre haladtával emlékeik halványulnak. Elfáradtak, nyugalomra vágynak, nyíltan nem akarnak azonosulni egyik párttal sem. A „Szebb jövőt” felirat nekik 2014-ben nem azt mondja, mint levente korukban. Ők ismét magtanítottak arra, hogy a paraszt kaszáljon, kapáljon, a politikus pedig jó irányba vezesse a rábízott országot. A marakodás, az elkapkodott döntés, a felületesen végzett munka, a köpönyegforgatás, a lelketlen viselkedés stb. nem visz jó irányba.

Ma is van, aki a bajusza alatt, gúnyosan mosolyogva ejti ki a „Szebb jövőt”. Nekik ez mást jelent.

Az emlékműavatáskor országzászló-avatásra is sor került. Vannak, akik ezért csak országzászlós emlékműnek mondják. Nem általános, hogy I. világháborús emlékműként emlegetik az itt lakók. Nem sok tanyakörzet büszkélkedhet azzal, hogy a háborús áldozatainak, hőseinek emlékművet állított.

A II. világháború előtt az itt élt emberek néhány hold földdel rendelkeztek vagy éppen nincstelenek voltak. Ők cselédnek, napszámosnak álltak be. Egy részük a zsidó szőlőtelepekre járt dolgozni. Tehát csupa szegény ember adta össze a pénzt, amikor már a II. világháború megkezdődött. Tanyáról tanyáról járva gyűjtötték a pénzt. Tőtevényen is működött a Gazdakör. Tagjai és a környék tehetősebb gazdái, a Levente Egyesület, az iskola tanítói, a gyászoló családok szorgalmazták a méltó megemlékezést, hogy legyen a csatákban elhunyt szeretteik nevét megörökítő emlékmű, ahol gyertyával, virággal, könnycseppjeikkel, szívüket tépő fájdalmukkal róhatják le tiszteletüket.

A tőtevényi tanyavilágból elvitt parasztfoglalkozású férfiak közül:

Badari András, Bató Béla, Beszteri Áron, Beszteri Gergely, Harsányi István, Jakus Antal, Kalla András, Kasnya K. István, Kis F. János, Kispál István, Kispál János, Kohári Ferenc, id. és ifj. Kovács József, Kövér József, Kurdi István, id. és ifj. Nyíri János, Palotai István, Palotai Orbán, Pető Elizeus, Pelyva József, Porhajas István, Sarankó János, Sas János, Saspál József, Sóspataki János, Szikszai László, Szarvas István, Szűcs Imre, Szűcs István, Takács András, Tógyer György soha nem jött a családjához vissza.

A kenyérkereső családfő hiányát ezek a családok nagyon megsínylették. Ettől már csak az az anya szenvedett többet, aki nemcsak a férjét, hanem a fiát is siratta.

A Jász Hírlap 1942. júniusi számaiban tudósítottak az emlékmű avatásáról:

„Országzászló avatás Tőtevényen. Június hó 7-én vasárnap d. e. 10 órai kezdettel leplezik le Tőtevény tanyai áll. iskolánál az 1914—18-as világháborús hőseinek emléktábláját. Ezt követőleg országzászlót is avatnak. Az ünnepély műsora a következő: 1. 10 órakor tábori mise és ref. istentisztelet. 2. Hiszekegy. 3. Dal a zászlóról. Szavalja Muhari József levente. 4. Magyar dalegyveleg. Játssza a levente zenekar. 5. Zászló előtt. Szavalja Szabó Marcell leventelány. 6. Ring Károly ig. tanító avatóbeszéde. 7. Szavalókórusok. Előadja a tőtevényi leventecsapat. 8. Boldog szunnyadók. Szavalja Nagy János levente. 9. A leventezenekar indulókat játszik. 10. Szózat. Az ünnepély végén Tőtevény gazdatársadalma a városi vendégek tiszteletére ebédet ad.” (Jász Hírlap 1942. június 6.)

„Országzászló-avatás Tőtevényen

Felemelő ünnepség volt június hó 7-én Tőtevényen. Az állami elemi iskolánál ugyanis a helyi leventecsoport, a tanyavilág lakosságának áldozatkészségéből beszerzett Országzászlót és az első világháború hőseinek az Országzászló talpazatánál elhelyezett emléktábláját, akkor avatta fel, illetve leplezte le. Az Ünnepség impozáns keretek kőzött folyt le, melyre a városból dr. Kele István pápai prelátus, dr. Pénzes Sándor polgármester, Koritsánszky- Koháry Endre alezredes, Halassy Miklós ref. lelkész dr. Bathó Károly ügyvéd, Szentgyörgyvári Lajos mezőgazd. szakisk. igazgató, Simon László m. kir. főhadnagy, Ring Károly és Ruszi János áll isk. igazgató és Rónaszéky Lajos leventenyilvántartó utaztak ki. Jelen volt továbbá Rohonczy P. Emil hajtai tanító, valamint a környező tanyai iskolák több tanítója, s a környező tanyák lakosságának szép számú küldöttsége. Az ünnepély az országzászló előtt tábori misével kezdődött, amit dr. Kele István pápai prelátus celebrált. Tábori mise alatt — Nádházy Sándor karnagy vezénylése mellett — a leventezenekar egyházi énekeket játszott. Egyidejűleg pedig az iskola termében Halassy Miklós ref. lelkész tartott istentiszteletet.

A tábori mise és istentisztelet után az országzászló felavatását és megáldását műsoros ünnepség követte, melynek keretében dr. Pénzes Sándor polgármester a város közönsége, Koritsánszky-Koháry Endre m. kir. alezredes a honvédség, dr. Bathó Károly elnök pedig a Tűzharcos Főcsoport nevében, s a tőtevényi leventék a csoport részéről koszorút helyeztek el. Az emlékbeszédet Ring Károly igazgató tartotta.

A műsorban szereplő fiúk és lányok nagyszerűen szerepeltek, ami és az ünnepség megrendezése Varga Antal tanító dicsérendő érdeme.

Az ünnepség után az ottani gazdák magyaros vendégszeretettel ebédre hívták meg a vendégeket, amelyen dr. Pénzes Sándor a Kormányzó Úr Őfőméltóságára mondott pohárköszöntőt, dr. Bathó Károly meleg, elismerő szavakkal mondott köszönetet Varga Antal tanító, lev. parancsnoknak a szép ünnepség megrendezéséért, Szentgyörgyváry Lajos viszont a szíves vendéglátást köszönte meg.” (Jász Hírlap 1942. június 27.)

Alig találtam olyan adatközlőt, aki az avatásra emlékezett. Csak emléktöredékeket tudtam gyűjteni.

Az emlékmű avatására így emlékszik vissza egy akkor másodikos kislány:

„Az iskola udvarán volt az ünnepség. Én is szavaltam. Már csak verstöredékre emlékszem:

Ott harcoltak egymás mellett

A fiú és édesapja

Az apa elhullt, és a fiú

Ráborult a vérző főre

„Csak egy szót még, édesapám”

A haldokló felnézett rá,

És azt mondta, hogy ELŐRE.

Sok szép Kossuth-nótát is énekeltek. Az egyik szavaló iskolatársam nagyon lekötötte a figyelmem. Neki olyan szép magyaros ruhája volt! A fehér szoknyája alsó széléhez közel nemzeti színű szalag volt varrva. A szoknyának puffos, bő, rövid ujja volt. És az a gyönyörű piros párta a fején, ami gyöngyökkel volt kirakva! De szerettem volna én is ilyet!

Emlékszem, hogy az emlékmű két oldalán egy-egy levente vigyázzba állt. (2. kép) Az emlékmű tetején egy magyar zászlót mozgatott a szellő. Az iskolánkban Varga Antal volt a leventeoktató. Engem Adamek József tanító bácsi tanított.

Az iskola is, meg az emlékmű is külön-külön körbe volt kerítve dróthálóval, a tetején szúrós drót volt kihúzva. Néhány év múlva az emlékmű környékét benőtte a fű. A „Szebb jövőt” feliratot nemsokára bekenték malterral. Az idő hol itt, hol ott szedte le a vakolást, de mindig újravakolták.

Felnőttkoromban itt jártam el dolgozni az állami gazdaságba. A kerítés oszlopai kezdtek korhadni, a rozsdaette drótháló leszakadozva, ki-be dőlve. Az évszaknak megfelelően nyíló kerti virágcsokrot ritkán láttam az emlékmű előtt. Legjobban arra a csokorra emlékszem, aminek a tetején piros virág, alatta fehér volt, körbe rakva zöld levélalappal.

A szocializmusban az emlékmű kerítését megszüntették, és az iskolával egybekerítették. Ekkor már csak az iskola kapuján át, a kerten keresztül lehetett megközelíteni az emlékművet.”

Egy másik kislány emléktöredékei:

„A Mollerban (Moller = Moller zsidó szőlőtelep, később Moller iskola) főzték a pörköltet a környékbeli felnőttek. Én is ott lábatlankodtam. Az ünnepségre már nem emlékszem, csak arra, hogy katolikus mise volt. Az oltár a zöld ágakból kialakított lombsátornál volt, az iskolának a délő felőli oldalán. A felnőttek közül néhányan szóvá tették, hogy miért nem református istentisztelet volt. Az iskolával szemben, az út másik oldalán a Szűcs tanya végében még sergő (láncos körhinta) is volt a sátrak mellett. Én úgy szerettem volna felülni a sergőre! Úgy volt, hogy az avatás emlékére minden évben úrnapi búcsú lesz. Jött a háború és mindennek vége lett. Az ünnepség utáni napokban a rám bízott fiúval játszás közben sokszor elszöktünk az emlékműhöz. Olyanok voltunk, mint a rossz gyerekek. Emlékszem a kavicsokból meg a kövekből kirakott magyar címerre. (3. kép) Mindig szépen el volt gereblyézve az emlékmű eleje.

Az első randevúmat is ide beszéltük meg, amikor nagylány lettem.”

Az egyik levente, aki díszőrséget állt az emlékműnél, így emlékszik vissza:

„Amikor már megkezdődött a II. világháború, és megérkezett a hír, hogy az egyik helybeli lakos „odaveszett”, Varga Antal iskolaigazgató és leventeoktató azt mondta: itt van az újabb áldozat, és az I. világháború áldozatainak még mindig nem állítottunk emléket. A leventékkel együtt ő volt, aki nagyon szorgalmazta az emlékmű felállítását. A helybeli tehetősebb gazdák mindjárt támogatói lettek. Ezt az emlékművet nem a város, hanem a tőtevényiek állították. Csák József kőfaragóval készítették el. A kiszállításban a helyi gazdák segítettek.

1942 karácsonyán a leventékkel egy erdélyi betlehemi játékkal minden olyan családot felkerestünk, ahol háborús áldozat volt. Én a huszárt játszottam. A kardomat az igazgatótól kaptam. A szomszéd tanyavilágban (Homokon) 1939-ben templomot építettek. Ennek búcsújához (Szentháromság) igazodva szerettük volna, hogy Tőtevényen is legyen minden évben búcsú. Három év elteltével minden megváltozott.”

Egy másik, akkor már nagyobbacska fiú így emlékszik:

„Az avatás után még talán három évig volt megemlékezés. Március 15-én nem volt tanítás, vagy csak rövid ideig. Olyan jó idő volt, hogy mezítláb mehettünk a szoborhoz. Előzőleg nagyon készültünk, próbáltuk a műsort. Tanítóinktól – Adamek József, Kis Eszter – azt tanultuk, hogy az emlékmű előtt elhaladva úgy kell köszönni, hogy: „Szebb jövőt!” Azt tanultuk és láttuk a felnőttektől, ha templom, kereszt, temető előtt elhaladunk, akkor köszönni kell, keresztet vetni vagy kalapot emelni. Iskolába jövet és menet én mindig köszöntem, mert úgy gondoltam, hogy az emlékmű alatt ott vannak a halottak,

A II. világháború után már vártuk, hogy készülünk az ünnepre és majd nem lesz tanítás. Nagyon meglepődtünk, amikor a tanító azt mondta: elmarad az ünnepség, mert a szabadságharc (1848-as) nem úgy volt, mint ahogy tanultuk, meg a háborús áldozatok se hősök. Értetlenül és csalódottan álltunk.”

A II. világháború után a győztes Szovjetunió hatására hazánkban a politikai élet hirtelen átformálódott. Azok a magyar áldozatok, akikre eddig büszkék voltunk, az oroszokkal szemben álltak, tehát a jelenlegi rendszer az „ellenséget” nem ünnepelheti. A szocializmus hozta a jobb jövőt. Ettől már szebb jövő nem kell. A tanyán is voltak, akik úgy féltek a „Szebb jövőt”-től, mint az ördög a tömjénfüsttől vagy a szenteltvíztől.

A helybeli hadiözvegyek, árvák, a velük együttérző emberek, akik hozzájárultak az emlékmű felállításához, a fájdalmukat csak magukba fojthatták, amikor az emberi belső jó érzésüket, a tiszteletadást a politika mindenáron meg akarta fordítani. Az új rendszer 1945-ben a Levente Egyesületet, majd a tanyai emberek közösségi életét megszüntette, néhány év múlva a Gazdakört is feloszlatta.

Tanév végén, a pedagógusföld megművelésekor volt, amikor a gyerekekkel az emlékmű környékét is kitakarították. Az 1950-es években az iskolában megtartott megemlékezés után a gyerekek kivonultak az emlékműhöz. Egy volt tanító bácsim így emlékszik vissza erre az időre: „A pártbizottságról jóindulatból egy elvtárs figyelmeztetett bennünket, hogy hagyjuk abba a megemlékezést, mert bajunk lesz belőle. Ezek a katonák Oroszországban haltak meg, tehát a Szovjetunió ellenségei. Így aztán sem a Rákosi rendszerben, sem később nem volt ajánlatos gondozni a halottak emlékét. Ezért vált gondozatlanná az emlékmű környéke. (4. kép)

Rendszerváltás után Kovács Lajos II. világháborús hadifogoly kezdeményezésére a vakolattól, a gyomtól, a meggyfakelésektől megszabadult az emlékmű. (B. kármentő 1997. 3.)

Szerény ünnepség keretében a Városvédő és Szépítő Egyesület zászlót adományozott az országzászló helyett. (5. kép)

Lajos bácsi idős korára való tekintettel ezt a feladatot átadta Mizsei Istvánnak. Jó kezekbe került az emlékmű. Nemcsak a további gazosodástól szabadult meg az emlékmű, de átfestették, virággal beültették, halottak napján mécsest gyújtottak, nemzeti ünnepeinken ott lengett a magyar zászló. Szükségessé vált egy jelképes kerítés. A fűrésztelep adott anyagot, a munkát Mizsei István végezte el. Jelenleg is ez a léckerítés védi és szépíti az emlékművet. Az emlékmű gondozását 2012 óta az Erdei Vendégház tulajdonosa, Bíró Ottó végzi.

A II. világháború idején, amikor a front itt áthaladt a tanyavilágon, sok embernek lett rossz emléke a szovjet katonák viselkedéséről. Az új rendszerben ezekről mélyen hallgatni kellett, az első világháború áldozatairól pedig nem lehetett megemlékezni. Az itthon maradottaknak még az emlékezetéből is kitöröltették volna, hogy egykor az apja vagy nagyapja behívóparancsra ment harcolni, ahol nemcsak helytállt a csatamezőn, hanem az életét is elvették.

2009 tavaszán úgy határoztam: megszervezem a már rég bezárt iskola még élő tanárainak és diákjainak találkozóját. Előzetes felmérésem alapján 30-40 főre számítottam. Gondoltam egyet: ha már ennyien összejövünk, emlékezzünk meg szüleinkről, az egykor itt élt tanyai emberekről, azokról is, akik a háborúból soha vissza nem tértek!

Az áldozatok nevét olvasgatva tapasztaltam, hogy közülük sokan reformátusok voltak. Eszembe jutott, hogy kisiskolás koromban néhány társammal hittanos voltam. Emlékeimben elevenen él, hogy tanítás után – amikor a nem hittanosok meg a tanító nénik is hazamentek – milyen jót játszottunk a Moller iskola tantermében, míg a hitoktatók megérkeztek.

Az 1950-es években néhány perc különbséggel kerékpárral jött a városból a református tiszteletes úr, meg a katolikus pap bácsi. Szerettünk hittanra járni. A nyári szünet elején volt a hittanbeíratás. A beíratás idejét csak akkor tűzték ki az iskolaajtóra, amikor elkezdődött. Egyik nap délelőtt, egy másik későbbi nap délután lehetett beiratkozni. Ha a szülőnek tudomására jutott az időpont – munkáját félbeszakítva -, elgyalogolt az iskolába, ahol a tantestületet képviselő tanárok igyekeztek mindenáron lebeszélni a szülőt a beíratásról. Rájuk nézve hátrány volt, ha hittanos gyerekek jártak az iskolába. Eredményesebb volt a munkájuk, ha úttörőnek jelentkeztek. Ezzel kezdetét vette a kettős nevelés. Az úttörőavatás akkor volt, amikor a szomszédos tanyavilág (Homok) a Szentháromság napi templombúcsúját tartotta. Ilyenkor az úttörőavatásról – sötétkék rakott szoknyában, fehér úttörőingben, vörös nyakkendővel – lóhalállal rohantunk a templomba. Igaz, a szentmisének már vége volt, de az oltár előtt térdepelve elmondtunk egy imát. Ha szerencsénk volt, még szüleink, rokonaink a templomkertben beszélgettek vagy a bazáros és édességárus sátrak között voltak, és kaptunk tőlük egy gombóc fagyit. Mi, tanyasi gyerekek csak ilyenkor kóstolhattuk meg a fagyit. Télen a nádtetős ereszről lelógó jégcsapokat nyalogattuk fagyi helyett.

Mint gyerekek nehezen fogtuk fel a körülöttünk dúló politikai háborút, amitől a tanyasi emberek nagyon féltek.

A találkozó szervezésekor számomra természetesnek tűnt, hogy legyen egyházi szertartás is. Felkerestem mindkét felekezet elöljáróját. Külön-külön hajlandók szertartás keretén belül megemlékezni, de együtt nem. Eszembe jutott: gyerekkoromban a tanyáról a hitoktatók együtt mentek haza a városba. Most akkor hogy van ez? A maszek világi emlékeim közt a kányimista (kálvinista) és a pápista szavak tényként és bántásként egyaránt megtalálhatók. A kányimista reformátust, a pápista katolikus jelentett. Napjainkban a tanyán örömmel tapasztalom, hogy a református istentiszteleten részt vesznek a katolikusok és fordítva.

Régen minden hónapban egyszer istentisztelet volt a tőtevényi iskolában.

Az 1930. évi egyházi statisztikából a következő olvasható ki:

lélekszám róm. kat. görög kat. református

Tőtevény 567 416 3 148

Portelek 641 586 - 55

Újerdő 860 797 29 28

Újerdő tanya 503 480 3 20

Ezek után nem volt nehéz döntenem. Felkértem Szabó J. Róbert lelkészt az istentisztelet megtartására. Javasoltam, hogy ezután évente egyszer tartsunk istentiszteletet Tőtevényen. Készségesen vállalta is.

Tanyai viszonylatban forgalmas útkereszteződésben áll az emlékmű. A hely nem alkalmas egy műsoros megemlékezésre. Az egykori iskola magánkézben van. Felületes megbeszélés alapján a hely kiesett. Maradt a Zagyvamenti Tsz működő fűrésztelepe. Itt van egy szoba, ahol választáskor a tanyasi lakosok leadhatják szavazataikat. A nagy munkagépeknek az udvaron körforgalmat alakítottak ki.

Gondoltam egyet: ha sokan lennénk, és jó idő lenne, meg ha hangosítás is volna, meg az árnyék a körforgalom belsejébe úgy kerülne a levágott, fellocsolt gyepes részre, akkor…

Felkértem Besenyi Vendel helytörténeti kutatót, aki az igen alaposan összeállított ünnepi beszédével hívta fel a figyelmünket a háborús áldozatokra, a veszteségekre, a borzalmakra, az itthon maradottak fájdalmára. Felkértem a Jász Lovasbandériumot is, hogy képviseljék ők is magukat annak emlékére, hogy az I. világháború idején a lónak milyen nagy szerepe volt a csatában.

A háborúban az öldöklés közben a harci kürtnek, a tárogatónak, a harmonikának, a nótának is helye volt. A Palotásy János Zeneiskola igazgatóját kértem, hogy adjanak műsort. Timár Gábor igazgató harsonával, Bernhard András trombitával, két növendék dobbal, fúvós hangszerrel emelte az emlékezés színvonalát. Az előző években gyűjtött, itt élt emberek fotóinak fénymásolt képeiből kiállítást hoztunk össze.

A háborús áldozatok leszármazott családjai kaptak egy szál szegfűt és egy mécsest, amivel végigmehettek az iskola előtt azon a homokos, poros útszakaszon, ahol őseik tették meg hadba vonulásukkor a legszűkebben vett szülőföldjükön az utolsó léptüket.

Még az éjjeliőrt is meg kellett kérni, hogy előbb kezdjen el dolgozni. A fűrésztelepen szigorú tűzrendészeti előírás van, ezért egy dolgozónak arra kellett ügyelni, hogy senki se gyújtson rá a cigarettára.

A megemlékezés 2009. május 24-én, egy meleg, napsütéses délután történt. Az emlékezők jöttek autóval, kerékpárral, gyalog. Nem harmincan, hanem száznál is valamivel többen. Sokan Jászberényből, mások Nagykátáról, Farmosról. Volt, aki Budapestről, Oroszlányból érkezett. Tanáraink közül Telek Gyula, Telek Béla, Boros Aranka és Kalla József igyekezett felismerni a volt tanítványait. Születési évek (5 éves intervallum) szerint felállva a volt iskolatársak ugyancsak nézegették egymást és örültek a másiknak. Arányát tekintve a legöregebb diákok többen voltak, mint az iskola legfiatalabb öregdiákjai. A jelenség elgondolkodtató!!

A műsoros megemlékezés után az emlékműnél elénekeltük hangszeres kísérettel a Himnuszt, a Szózatot és az ősi himnuszunkat, a Boldogasszony Anyánkat.

Az emlékműtől az egykori iskolánkba, az Erdei Vendégházba mentünk. Menet közben a katonaviselt férfiakból előjöttek a laktanyában énekelt nóták. Az ünneplők átvették a ritmust, reagáltak a vezényszavakra.

Úgy érzem, ezen a napon méltóképpen emlékeztünk. Mindenkinek köszönöm a munkáját, a részvételét. (6-11. kép)

2010. május 6. a megemlékezés napján nagyon rossz idő volt. Egész nap fújt a hideg szél, és kitartóan esett az eső. A fűrésztelep (Szűcs-tanya) rendelkezésre álló szobájában Besenyi Vendel ünnepi beszéddel, Szabó J. Róbert istentisztelettel, Kövér István és Elek Erzsébet citerán katona dalcsokorral emlékezett az elesett háborús áldozatokra. Sokkal kevesebben (kb. 30 fő) voltunk, mint az előző évben. Megtöltöttük a szobát. Az emlékezés alatt a paravánok közé állva-ülve zsúfolódtunk be. A koszorúzásra a szakadó esőben, a pocsolyákat kerülgetve majdnem mindenki kiment az emlékműhöz. A koszorút iskolánk volt tanítványa, Kövér István nyugállományú katonatiszt hozta és helyezte el. (12-15. kép)

2011. június 5. Az előző évekhez hasonlóan – de most a volt tőtevényi iskolában (ma Erdei Vendégház) – a Jász Lovasbandériumot képviselők jelenlétében Szabó J. Róbert lelkész megtartotta az istentiszteletet, Besenyi Vendel az ünnepi beszédet. Bolla János volt tsz-elnökünk, Elek Erzsébet, Kövér István citeraszó mellett katonadalokkal emlékeztek. Kövér István és Cserta Imre nyugállományú katonatisztek hoztak koszorút, és ők koszorúztak. Az ünnepség elején még felhőt sem láttunk az égen, sütött a nap és meleg volt. A műsor végére megérkeztek a zivatarfelhők. Nem az ágyúk, hanem az ég dörgött. A torkolattüzek helyett a villámok cikáztak. A hirtelen jött esőcseppek úgy kopogtak, mintha a puskagolyók ropogtak volna. Mire a koszorúzáshoz elindultunk, a zivatar csendesedett egy kicsit. Fegyelmezetten mindannyian elénekeltük a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt. (16-19. kép)

2012. május 20. Az Erdei Vendégház udvarán a megszokott forgatókönyv alapján történt a megemlékezés. Lovasbandérium, istentisztelet, ünnepi beszéd. A katonadalcsokorban közreműködtek: Bolla János énekkel, Kövér István és Elek Erzsébet citerával, énekkel, Puskás József tamburával, énekkel, és a hangosítást is ő biztosította. Az Önkormányzatot Bohárné Bathó Rozália képviselő asszony és Bohár József tisztelte meg. Rendezvényünkön Egressy András dandártábornok is jelen volt. A koszorút Kövér István nyugállományú katonatiszt hozta és helyezte el. Az ünneplők száma a 30 főt alig haladta meg. (20-23. kép)

2013. májusi 12-i ünnepségünk az előző évek forgatókönyve alapján történt. Zavart okozott, hogy a műsort adóknak ezen a délutánon máshol is feladatuk volt. Az átszervezés kellemetlenségét kárpótolta a zenés műsor. Olykor küzdöttünk a szemünkből kigördülő könnycseppekkel. A Jász Honvéd Kaszinó énekesei: Kövér István, Elek Erzsébet, Puskás József, Bolla János jászkapitány képzeletben elvittek bennünket messze tájakra, pl. Fiume, Doberdó stb. Felsejlett bennünk a katonák halálfélelme, a kedves és az édesanya szeretete, hiánya, a tőlük való búcsúzás. Énekük, citera- és tamburajátékuk mindig megnyeri a tetszésünket, de az ez évi nemcsak magas színvonalú volt, hanem mélyen a szívekig is hatolt. Ugyanez mondható el Besenyi Vendel ünnepi beszédéről is. Név szerint mindig felolvassa a helyi áldozatok nevét is (két éve már mindkét háború helyi áldozataiét). Rendezvényünkön Szabó J. Róbert lelkész is mindig megtalálja egyszerű szavakkal a méltó megemlékezést, a lelkünkhöz vezető utat. Az Önkormányzatot Bathó Rozália képviselőasszony, Bohár József és a külterületi képviselőnk, dr. Győri János képviselte. A megemlékezők száma 30-40 fő volt. (24-27. kép)

2010-ben Besenyi Vendel helytörténeti kutató megkért, hogy gyűjtsem össze a második világháború tőtevényi és újerdei áldozatainak nevét. Kutatásai alapján feltűnt neki, hogy ezen a tájon sok az áldozat. Harmincnál több név lett, ami mindkettőnknél szerepelt. Van még 14, akiknek az adatait pontosítani kell.

2013-ban a városi Hősök napján az ünnepi beszédben fel volt sorolva, hol vannak katonasírok, emlékművek a városban. Kimaradt a tőtevényi I. világháborús emlékmű. Véletlenül vagy a „Szebb jövőt” miatt? A városnak ez a homokos külterületi része mindig mostohagyereke volt.

Néhány hónappal később a Polgármesteri Hivatal lakossági fórumán szóvá tettem, hogy fel kellene újítani az emlékművet (kicsit meg van dőlve) és jó lenne, ha rajta a II. világháborús áldozatok neve is megörökítésre kerülne. Itt mindig szegény, de dolgos, becsületes, vallásos, másokat tisztelő, törvényeket betartó emberek éltek. A környéken nincs olyan tanyarész, akik állítottak volna emléket a háborús áldozatoknak. Az elmúlt rendszer „agymosását” nemcsak az itt élt emberek élték meg, de ez a beton emlékmű is megsínylette.

Minden évben felteszem a kérdést: miért fogy az emlékezők száma? Akiknek 2009-ben fontos volt eljönni, azok közül sokan mozgásukban korlátozottak lettek, mások örökre elköltöztek. Az unokákat, dédunokákat nem érdekli a rendezvény, nem élt a családban a hősök ilyen tisztelete.

A rendezvényt mindig pünkösd vasárnapja előtti vasárnap délután négy órakor kezdtük. A város lapjában – Jászkürt – időben közöljük ezt. Az újság ritkán jut el a tanyasi lakosokhoz. Az őslakosság elköltözött, kiöregedett. Az új lakosok egy része, a tehetősek „elvannak” az üdülőnek kialakított birodalmukon, esetleg a lovaik töltik ki a szabadidejüket. A szociális okokból kiköltözötteket egészen más érdekli.

Félő, hogy eljön az idő, hogy csak a műsort adók emlékeznek. Akik még el tudnának jönni, azok is megtalálják a kibúvókat:

Gondoltam-e már arra, hogy milyen háborús sebeket tépek fel? Mennyi embernek okozok fájdalmat ezzel a rendezvénnyel?
Érdek, haszon fűz a rendezvényhez. (Őseim hazajöttek a hadifogságból, a háborúból. Senkitől nem kértem anyagi támogatást.)
Olyan rendezvényre nem megy, ahol mise van.
Miért van református istentisztelet?
A rendezvénynek nem jó az időpontja (nap, óra).
Miért nincs legalább pogácsa, ásványvíz?
Ezek a kérdések csupán korunk betegségei. Ma az a rendezvény a jó, ahol enni-inni, csápolni lehet, és van tűzijáték.

Minden évben fénymásolt képekből fő helyre kerülnek a háborús áldozatok (akikét fel tudtam kutatni) képei. Olykor a tsz, az állami gazdaság, az iskolai osztályok, máskor az itt élt emberek fotóin nézegethetjük az ismerősöket vagy éppen magunkra ismerünk.

Ha az országosan kiírásra kerülő pályázat és a Polgármesteri Hivatal nem veszi kézbe az ügyet, akkor a kezdeményezésünk anyagi okok és érdektelenség (közömbösség) miatt elbukhat.

Mellékletek